King elnök úr és az albizottság tagjai, köszönöm, hogy meghívtak a mai meghallgatásra. Amikor az orvosi egyetemre kerültem, azt hittem, hogy az igény szerinti abortusz elérhetősége kizárólag női jogok kérdése, és rezidens koromban másodállásban abortuszokat végeztem...

Amint minden egyes beavatkozás után megvizsgáltam a szöveteket, lenyűgöztek az apró, tökéletesen kialakult végtagok és szervek, de a képzésem és a kondicionálásom miatt egy emberi magzat nekem nem tűnt másnak, mint egy csirkeembrió. Továbbra is fenntartás nélkül végeztem abortuszokat, még terhességem alatt is, de amikor a szülés után visszatértem a klinikára, három olyan helyzettel szembesültem, amely megváltoztatta a gondolkodásomat.

Személyesen végeztem el három abortuszt [korábban] egy lányon, aki arra a reggelre volt betervezve, de amikor tiltakoztam, a klinika személyzete azt mondta, hogy nincs jogom visszautasítani. Mondtam nekik, hogy ezt könnyű nekik mondani, de én vagyok az, akinek ölnie kell. A második esetben a nő, aki, amikor a barátja megkérdezte tőle, hogy akarja-e látni a szövetet, azt válaszolta: ​„Nem, én csak meg akarom ölni.” Kedvem lett volna azt imondani, hogy ​„Mit ártott neked az a baba?​” A harmadik páciens egy négygyermekes anya volt, aki úgy érezte, hogy nem engedhet meg magának még egy gyermeket. A klinikán töltött idő alatt végig sírt.

Ami megdöbbentett, az az első beteg közönye és a második ellenségessége volt, szemben annak a nőnek a bánatával és nyomorúságával, aki tudta, ​milyen az, amikor az embernek gyermeke van. Végre eljutottam oda, hogy megteremtettem a kapcsolatot a magzat és a baba között, és rájöttem, hogy a baba az ártatlan áldozat ebben az egészben. Az a tény, hogy nem akarják őt, többé már nem volt elég indok arra, hogy megöljem, és nem tudtam többé abortuszt végezni.

Nézeteim a praxisom során is változtak, mivel láttam olyan fiatal nőket, akik elképesztően jól boldogultak, miután úgy döntöttek, hogy megtartják nem tervezett gyermeküket, ellentétben azokkal, akik az abortusz érzelmi utóhatásaival küzdöttek. Nem erre számítottam.

Nem hiszem, hogy egy nő megússza sértetlenül, ha megölte a gyermekét. Egy bizonyos ponton, általában a szülés után, vagy miután nem tudnak teherbe esni, rájönnek, hogy mit tettek. Én valójában csak az első gyermekem születése után bántam meg, hogy volt abortuszom. Bárcsak lett volna már akkoriban is szívverés-törvény, vagy bárcsak ne lett volna olyan borzasztóan könnyű abortuszt végeztetni. Bárcsak jobban bíztam volna magamban és a családomban. Elhittem azt a hazugságot, hogy ha fiatal vagy, és nem tervezetten teherbe esel, az tönkreteszi az életedet.

Társadalmunk évek óta szélsőséges propagandának van kitéve ebben a kérdésben a választáspártiak részéről. Meggyőztük a fiatal nőket arról, hogy a nem kívánt terhesség a legrosszabb dolog, ami történhet velük, és hogy a reproduktív szabadsághoz való joguk fontosabb, mint a gyermekük élethez való joga. Szépítettük a nyelvezetünket, hogy elfogadhatóbbá tegyük az abortuszt, és magzatról beszéljünk baba helyett, valamint a terhesség megszakításáról a baba megölése helyett. Távolabb kerültünk attól a gondolattól, hogy az élet értékes, és közelebb kerültünk a haszonelvű hozzáálláshoz, amely oly sok életet pusztított el a múlt században. ​Egyre inkább elfogadjuk a halál kultúráját, amely csak az erőseket és az egészségeseket értékeli.

Szeretek találkozni felnőttekkel, akiket egykor én segítettem a világra, de ez mindig keserédes, mert eszembe jutnak azok az emberek, akikkel soha nem fogok találkozni, mert én végeztem el az abortálásukat. Arra is emlékeztet, hogy tömeggyilkos vagyok. Mivel nem láthatjuk, hogy ki lesz belőlük, jogosnak érezzük, hogy feláldozzuk a méhben lévő babákat azokért az emberekért, akiket láthatunk.

Támogatom a szívverés-védelmi törvényt, mert a szívverést, az élet nagyon konkrét jelét használja, amellyel az emberek azonosulni tudnak, annak meghatározására, hogy mikor kell a magzatot védeni. Meg fogja védeni azoknak az életét, akik nem fognak tovább élni, ha nem teszünk valamit. Nem lesznek itt, hogy meggyógyítsák a rákot, hogy megírjanak egy gyönyörű szimfóniát, vagy hogy letöröljék egy gyermek könnyeit.​Csak rá kell nézni a „majdnem nem lettek”-re, hogy megtudjuk, kikké válhatnak, és milyen hasznukra válhatnak a társadalomnak.

Gondolok a gyönyörű unokatestvéremre, akinek bangladesi édesanyját megerőszakolta egy pakisztáni katona. Túlélte az abortuszt, Teréz anya apácái mentették meg, és később a nagynéném és a nagybátyám örökbe fogadták. Talán meg kellene kérdeznünk azokat, akik nemi erőszakkal fogantak, hogy a hozzájuk hasonlóktól meg kellene-e tagadni a védelmet egy ilyen törvény alapján.

Tudományos szempontból tudjuk, hogy az anyaméhben lévő baba egy emberi lény, és nem csak egy szövetdarab. A születés nem változtat semmit, csak a baba környezetét. Milyen indokunk van arra, hogy megtagadjuk tőlük a személyiséget és az emberi jogokat a születésükig?

Szeretném megköszönni azoknak, akik támogatták ezt a törvényjavaslatot, hogy életbevágóan fontos erőfeszítéseket tettek azok védelmében, akiknek nincs hangjuk, és nem tudják megvédeni magukat, és köszönöm mindenkinek, hogy meghallgattak engem.