„Még nem voltam kész és már láttak a szemeid​” (Zsolt 138,16): az abortusz szörnyű bűncselekménye

58. Az összes vétkek között, amit az ember az élet ellen el tud követni, a művi abortusznak olyan vonásai vannak, melyek miatt különösen is súlyos és kárhoztatandó. A II. Vatikáni Zsinat a csecsemőgyilkossággal együtt „utálatos bűncselekménynek” nevezi.

Ma azonban az abortusz bűne súlyosságának tudata sokak lelkiismeretében fokozatosan halványodik. Elfogadása a gondolkodásban, a szokásokban, sőt magában a törvényhozásban az erkölcsi érzék nagyon veszedelmes válságának beszédes jele, mert ez az érzék egyre képtelenebbé válik a jó és rossz megkülönböztetésére még az élet alapvető értékei tekintetében is. Egy ilyen súlyos helyzetben minden korábbinál nagyobb bátorságra van szükség, hogy szembenézzünk az igazsággal és nevükön nevezzük a dolgokat anélkül, hogy kényelmi szempontokra hivatkozva kompromisszumokat kötnénk vagy engednénk az önáltatás kísértésének. Ebben az esetben újra fölhangzik a Próféta kategorikus elmarasztalása: „Jaj azoknak, akik jónak mondják a rosszat, és rossznak a jót, akik fölcserélik a sötétséget világosságra és a világosságot sötétségre!” Épp az abortusz esetében figyelhető meg egy kétértelmű szóhasználat terjedése – pl. a „terhességmegszakítás” –, mely el akarja kendőzni igazi természetét és csökkenteni akarja a súlyát a közvélemény előtt. Talán ez a nyelvi jelenség maga is jó mutatója a lelkiismeretek eltompulásának. De semmiféle szóhasználat nem tudja megváltoztatni a tényeket: a művi abortusz, bárhogyan hajtják végre, egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés közötti időben.

A művi abortusz erkölcsi súlya teljes valóságában akkor mutatkozik meg, ha meggondoljuk, hogy emberölésről van szó, és figyelembe vesszük sajátos minősítő körülményeit is. Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthető támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak! Gyenge, annyira tehetetlen, hogy még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekező jeleitől is meg van fosztva. Teljesen rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza. S mégis, olykor éppen ő, az anya dönti el és kéri a meggyilkolását, vagy ő maga hajtja végre.

Igaz, hogy az abortusz eldöntése az anya számára gyakran fájdalmas és drámai, mert nem pusztán önzésből vagy kényelemből akar megszabadulni megfogamzott magzatától, hanem más, jelentős értékeket akar menteni, pl. saját egészségét vagy a többi családtag megfelelő életszínvonalát. Olykor attól félnek,hogy nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani az új életnek, s úgy gondolják, jobb lesz neki, ha nem születik meg. Mindazonáltal ezek és a hasonló meggondolások, bármennyire súlyosak és drámaiak is, soha nem igazolhatják egy ártatlan emberi élet szándékos kioltását.

59. Az anya mellett gyakran mások is döntenek a még meg nem született gyermek halála felől. Főként a gyermek apja lehet vétkes, nemcsak akkor, ha nyíltan abortuszra kényszeríti az asszonyt, hanem akkor is, ha közvetve segíti elő az ilyen döntést azzal, hogy magára hagyja a terhesség nehézségeivel: ezáltal halálos sebet kap a család, melynek természete szerint a szeretet közösségének, hivatása szerint az „élet szentélyének” kellene lennie. Nem hallgathatók el azok a hatások sem, melyek a tágabb rokonság és a baráti kör felől érik a családot. Nem ritkán a nő olyan erős nyomás alá kerül, hogy lélektanilag szinte kényszerítve érzi magát az abortuszra. Nem kétséges, hogy ilyen esetekben az erkölcsi felelősség elsősorban azokat terheli, akik közvetlenül vagy közvetve abortuszra késztették az asszonyt. Felelősek lehetnek az orvosok és az ápoló személyzet is, akik a halál szolgálatába állítják az élet szolgálatára kapott tudásukat.

De felelősség terheli a törvényhozókat is, akik indítványozzák vagy megszavazzák az abortuszt engedélyező törvényeket; továbbá az abortuszt végrehajtó egészségügyi intézmények vezetőit, abban a mértékben, amennyiben a dolog tőlük függ. Nem kisebb, általános felelősség terheli azokat, akik a nemi szabadosságot és az anyaságot lekicsinylő szellemet terjesztik, s azokat, akiknek gondoskodnia kellett volna – és nem tették meg – a sokgyermekes és anyagi nehézségekkel küszködő családokat megfelelően támogató család- és szociális politikáról.

Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a bűnrészességnek az a hálója, mely az abortuszt szerte a földön rendszeresen támogató és terjesztő nemzetközi intézményekre, alapítványokra és társaságokra is kiterjed. Ezáltal az abortusz és egyéni következményei túllépik az egyes ember felelősségét és az okozott kár társadalmi jelleget ölt: a társadalmat és az emberi kultúrát sértő nagyon súlyos sebről van szó, melyet éppen azok ütnek, akiknek építeniük és oltalmazniuk kellene. Ezért írtam a Családoknak szóló levélben: „Az életet hatalmas veszedelem fenyegeti nemcsak az egyes emberek, hanem az egész civilizáció részéről”. Olyan ténnyel állunk szemben, amit a még meg nem született élet elleni „bűn intézménye​”-ként határozhatunk meg.

60. Vannak, akik azzal próbálják igazolni az abortuszt, hogy a fogamzás gyümölcséről legalább néhány napig nem lehet megállapítani, hogy emberi személy életéről van-e szó. Ezzel szemben „amint a petesejt megtermékenyül, megkezdődik egy élet, mely nem az apáé, nem is az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha első pillanatától fogva nem az. A legújabb genetikai kutatások ezt a kezdettől fogva nyilvánvaló dolgot nagyon megerősítik... A genetika ugyanis megmutatta, hogy az első pillanattól adva van egy élőlény határozott struktúrája vagy genetikai programja: egy ember, mégpedig egy konkrét ember már teljesen egyedi tulajdonságokkal fölruházva. Az emberi élet csodálatos folyamata a megtermékenyülés pillanatában kezdődik, s egyes képességeinek időre van szüksége, hogy kifejlődjenek és önálló működésükre fölkészüljenek.” Ámbár semmiféle tapasztalati módszerrel nem lehet kimutatni a szellemi lélek jelenlétét, az emberi embrió tudományos megfigyelése „olyan adatokat szolgáltat, melyekből az értelem fölismerheti, hogy az emberi élet első rezdülésétől jelen van a személy: miért ne volna tehát ez az emberi élőlény emberi személy is?”

Egyébként e dolog oly nagy jelentőségű, hogy erkölcsi szempontból már a személy jelenlétének puszta valószínűsége is teljesen kizár minden olyan beavatkozást, mely az emberi élet csírájának kiirtására irányul. Ezért a tudományos vitákon és a filozófusok véleményén túl, melyekhez a Tanítóhivatal kifejezetten soha nem csatlakozott, az Egyház mindig tanította és ma is tanítja, hogy az emberi nemzés gyümölcsét létének első pillanatától fogva feltételek nélkül megilleti az a tisztelet, mely erkölcsileg az emberi személynek testi-lelki mivoltában jár: „Az emberi lényt fogantatásától kezdve személynek kell tekinteni és így kell vele bánni, éppen ezért ettől a pillanattól el kell ismerni személyi jogait, melyek között az első az ártatlan emberi lény élethez való sérthetetlen joga”.

61. A szentírási szövegek, melyek soha nem beszélnek szándékos abortuszról, nem is tartalmaznak rá vonatkozó kifejezett és közvetlen tilalmakat, úgy tekintik a magzatot, hogy természetes következetességgel rá is érvényes Isten „ne ölj” parancsa.

Az emberi élet szent és sérthetetlen minden pillanatában, születése előtt is. Az ember az anyaméhtől kezdve Istenhez tartozik, aki mindent átlát és ismer, aki kezével formálja és alakítja; aki látja a kis embriót és látja benne a holnapi felnőtt embert, akinek megszámlálta napjait és hivatása be van írva az „élet könyvébe”. Az ember már a méhben – amint sok szentírási hely tanúsítja – Isten szeretetteljes és atyai gondviselésének személyes tárgya.

A keresztény Hagyomány – amint ezt a Hittani Kongregáció e tárgyra vonatkozó Nyilatkozata jól kifejezi – kezdettől fogva napjainkig egyértelmű és világos abban, hogy az abortusz egyedülállóan súlyos erkölcsi rendellenesség. A Didakhé szerint a keresztény közösség, attól a perctől, hogy találkozott a görög-római kultúrával, melyben elterjedt szokás volt az abortusz és a csecsemőgyilkosság, tanításával és gyakorlatával élesen szembehelyezkedett e társadalmi szokásokkal. A görög egyházi írók közül Athenagorasz említi, hogy a keresztények gyilkosnak tekintik az asszonyokat, akik abortuszt kiváltó szerekhez folyamodnak, mert a gyermekek már az anyaméhben „az isteni Gondviselés alatt állnak”. A latin írók közül Tertullianus állítja: „Elővételezett gyilkosság a születés megakadályozása; nem számít, hogy már megszületettől veszik-e el az életet, vagy megakadályozzák a születést. Az is ember, aki születni készül.”

Az immár kétezer éves történelmen végig ugyanezt tanították az Egyház atyái, a Lelkipásztorai és a Tanítói. Az animációról, a szellemi lélek megjelenésének pontos idejéről folytatott tudományos és filozófiai viták soha nem okoztak kétséget az abortusz elítélése körül.

62. A legutóbbi időkben a pápai Tanítóhivatal nagyon határozottam megerősítette ezt az általános tanítást. XI. Pius Casti connubii enciklikájában (1930. december 31.) visszautasította az abortuszt igazolni akaró rafinált érveket; XII. Pius kizárt minden közvetlen abortuszt, azaz minden olyan beavatkozást, mely közvetlenül arra irányul, hogy megölje a még meg nem született emberi életet, „akár cél ez a gyilkosság, akár más célhoz vezető eszköz” ; XXIII. János újra megerősítette, hogy az emberi élet szent, mert „fogantatásától kezdve föltételezi Isten teremtő tevékenységét” . A II. Vatikáni Zsinat, mint már említettem, nagyon komolyan elítélte az abortuszt: „A megfogamzott életet a legnagyobb gonddal kell óvni; az abortusz és a csecsemőgyilkosság szörnyű bűncselekmények.”

Az Egyház jogi tanítása az első századoktól kezdve büntetéssel sújtotta azokat, akik az abortusz bűnével szennyezték be magukat, s ezt a gyakorlatot hol súlyosabb, hol enyhébb büntetésekkel a későbbi időkben is folytatták. Az 1917-ben hatályba lépett Kánonjogi Kódex az abortuszt kiközösítés büntetésével fenyegette. A megújított kánoni törvényhozás is kijelenti, hogy „aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik” , azaz a kiközösítés automatikusan beáll. E kiközösítés mindazokat sújtja, akik a büntetés tudatában elkövetik ezt a bűnt, beleértve mindazokat a bűntársakat is, akik nélkül az abortuszt nem hajtották volna végre. E megismételt büntetéssel az Egyház ezt a bűnt az egyik legsúlyosabb és legveszedelmesebb bűnnek minősíti, s elkövetőit arra sürgeti, hogy keressék a megtérés útját. Az Egyházban ugyanis a kiközösítés büntetése azt célozza, hogy tudatossá váljék az adott bűn súlyossága és elősegítse az arányos vezeklést és megtérést.

Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan.

Éppen ezért azzal a tekintéllyel,
amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak,
a Püspökökkel közösségben,
akik a legkülönbözőbb módokon elítélték az abortuszt
és az említett konzultációk során szerte a világon egyetértettek e tanítással,
kinyilvánítom,
hogy a közvetlen abortusz,
melyet célként vagy eszközként szándékolnak,
mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása,
mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása.
E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.

A világon semmiféle körülmény, semmiféle célkitűzés, semmiféle törvény nem tehet megengedetté egy önmagában tiltott cselekményt, mert az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhető, az Egyház által hirdetett – Törvényével.

63. Az abortusz erkölcsi értékelését alkalmazni kell az emberi embriókon végzett beavatkozásokra is, ha azok, jóllehet önmagában jó célt akarnak elérni, elkerülhetetlenül a magzat halálát okozzák. Ilyenek az embriókon végzett kísérletek, melyek egyre gyakoribbak a biológiai kutatásban, s egyes államok törvényesen engedélyezik. Viszont „megengedettnek kell tartani az emberi embrión végzett beavatkozásokat, ha tiszteletben tartják az embrió életét és épségét, és nem jelentenek számára aránytalan kockázatot, s céljuk a gyógyítás, egészségi állapotának javítása vagy életben maradásának biztosítása.” Ezzel szemben ki kell jelentenünk, hogy

az emberi embrió vagy magzat kísérleti anyagként való használata bűncselekmény az emberi méltóság ellen, hiszen az embriót ugyanaz a személynek kijáró tisztelet illeti meg, mint a már megszületett gyermeket és minden személyt.

Ugyanez az erkölcsi elítélés érvényes azokra az eljárásokra is, amelyekben élő – olykor kifejezetten erre a célra mesterséges megtermékenyítéssel „előállított” – embriókat vagy magzatokat használnak föl, akár mint „biológiai anyagot”, akár mint átültetendő szervek vagy szövetek szállítóit bizonyos betegségek gyógyítására. Valójában ártatlan emberi lény megölése, még ha más javára történik is, minden körülmények között elfogadhatatlan.

Külön figyelmet kell fordítanunk a születés előtti diagnosztikai eljárások erkölcsi értékelésére, melyek lehetővé teszik a születendő gyermek esetleges rendellenességeinek korai felismerését. Ezen eljárások bonyolultsága miatt az erkölcsi értékelésnek pontosabbnak és részletesebbnek kell lennie:

Amikor kizárják az aránytalan kockázatot mind a magzat, mind az anya szempontjából, és lehetővé válik a korai gyógyítás, vagy elősegítik a várható nehézségek nyugodt és tudatos vállalását, ezek az eljárások erkölcsileg megengedettek. Abból fakadóan azonban, hogy a születés előtti gyógyítás lehetőségei ma még nagyon korlátozottak, s nem ritkán megtörténik, hogy ezeket az eljárásokat eugenetikus célok szolgálatába állítják – ami azt jelenti, hogy abortusszal akadályozzák meg bizonyos rendellenességekben szenvedő magzatok megszületését –, e gyakorlat gonosz és a leghatározottabban elutasítandó, mert az emberi életet csak a „normalitás” és a fizikai egészség adataival akarja mérni, és utat nyit a csecsemőgyilkosság és az eutanázia számára is.

Valójában éppen a bátorság és a derű, amellyel súlyosan fogyatékos testvéreink élik életüket, ha elfogadjuk és szeretjük őket, különösen hatékony tanúságot tesz azokról a hiteles értékekről, amelyek minősítik és nehéz körülmények között is drágává teszik az életet önmaguk és a környezetük számára is. Az Egyház ott áll azon házaspárok mellett, akik nagy félelemmel és fájdalommal telve elfogadják súlyosan sérült gyermeküket; és hálás mindazoknak a családoknak, melyek örökbe fogadnak fogyatékosság vagy betegség miatt eldobott gyermekeket.