Elnök úr és az Igazságügyi Bizottság tisztelt tagjai, Brenda Pratt Shafer vagyok. A bizottság kérésére azért vagyok itt Önök előtt, hogy beszámoljak Önöknek a ma „részleges szülés​”-nek nevezett abortusz-eljárás szemtanújaként szerzett tapasztalataimról. 

Regisztrált ápolónő vagyok, Ohio államban szerzett engedéllyel, 14 éves tapasztalattal. 1993-ban az Ohio állambeli Daytonban a Kimberly Quality Care nevű ápolási ügynökség alkalmazottja voltam. 1993 szeptemberében a Kimberly Quality Care felkért, hogy vállaljak el egy megbízást a Dr. Martin Haskell által működtetett Women's Medical Centerben. Készséggel elfogadtam a megbízást, mert akkoriban nagyon választáspárti voltam. Még a tizenéves lányaimnak is azt mondtam, hogy ha valamelyikük fiatalon teherbe esik, ráveszem őket az abortuszra. Ebben nem értettek velem egyet, és az egyikük még egy esszét is írt a középiskolában, amelyben megemlítette, hogy mi mennyire nem értünk egyet ebben a kérdésben. 

Tehát, mivel akkoriban erősen választáspárti nézeteket vallottam, azt gondoltam, hogy ez a feladat nem jelent majd problémát számomra.

De tévedtem. Ott álltam egy orvos mellett, aki egy „részleges szülés”-abortuszt végzett ​– és amit láttam, az örökre az eszembe vésődött. 

Három napig dolgoztam ​segédápolóként Dr. Haskell klinikáján ​– 1993. szeptember 28-án, 29-én és 30-án. 

Az első napon néhány első trimeszteri abortuszban segédkeztünk, és arra számítottam, hogy csak ilyenekben fogok részt venni. (Emlékszem, hogy az egyik páciens egy 15 éves volt, akinek ez volt a harmadik abortusza). 

A második napon láttam Dr. Haskellt egy második trimeszteri eljárást elvégezni, amelyet D & E-nek (tágítás és kiürítés) neveznek. Ultrahanggal megvizsgálta a magzatot. Azután fogóval széttépte a méhben lévő babát, darabonként kihúzta, a darabokat pedig egy tálba dobta.

Szintén az első két napon lamináriát helyeztünk be, hogy kitágítsuk a méhnyakot azoknál a nőknél, akiket részleges szülés-abortuszra készítettünk elő ​– akik már túl voltak a 20. héten, vagyis 4,5 hónapon. (Dr. Haskell ezt az eljárást ​„D & X​”-nek, azaz tágításnak és extrakciónak nevezte.) Hat vagy hét ilyen nő volt. 

A harmadik napon Dr. Haskell megkért, hogy figyeljem meg, amint több olyan beavatkozást végez, amely a jelen meghallgatás tárgyát képezi. Bár az ügynökség megbízásából voltam a klinikán, Dr. Haskell érdekelt volt abban, hogy teljes munkaidőben alkalmazzon, ezért ismertették az ott végzett eljárások teljes skáláját.

Három ilyen részleges szülés-abortusz beavatkozásnál voltam jelen. Az elsőt részletesen le fogom Önöknek írni.

Az anya hat hónapos terhes volt (26 és fél hetes). Egy orvos közölte vele, hogy a baba Down-szindrómás, és az anya az abortusz mellett döntött. Az első két napban eljött, hogy behelyezzék és kicseréljék a lamináriát, és egész idő alatt sírt. A harmadik napon bejött a részleges szülés-abortuszra.

Dr. Haskell behozta az ultrahang-készüléket, és bekötötte, hogy láthassa a babát. Az ultrahang képernyőjén láttam a baba szívének a dobogását. Miközben Dr. Haskell figyelte a babát az ultrahang képernyőjén, a szívverés jól látható volt az ultrahang képernyőn. 

 Dr. Haskell fogóval megragadta a baba lábait, és lehúzta a szülőcsatornába. Aztán kihúzta a baba testét és a karjait​ – mindent, kivéve a fejét. Az orvos a baba fejét a méhen belül tartotta.

A baba kicsi ujjai összekulcsolódtak és szétnyíltak, és a lábai rugdostak. Aztán az orvos átdöfte az ollót a feje hátulján, mire a baba a karjait rándulva szétterjesztette. Ez egy hasonló reakció mint amivel a baba akkor reagál, ha azt hiszi, hogy leeshet.

Az orvos kinyitotta az ollót, egy nagy teljesítményű szívócsövet dugott a nyílásba, és kiszívta a baba agyát. A baba most már teljesen ernyedt volt. Tényleg teljesen felkészületlenül ért, amit láttam. Majdnem hánytam miközben néztem, ahogy az orvos ezeket a dolgokat csinálja.

Elnök úr, olvastam az újságban, hogy Clinton elnök azt mondja, hogy meg fogja vétózni ezt a törvényjavaslatot. Ha Clinton elnök abban a pillanatban ott állt volna, ahol én álltam, nem vétózná meg ezt a törvényjavaslatot.

Dr. Haskell kihúzta a baba fejét. Elvágta a köldökzsinórt és kihúzta a méhlepényt. A babát egy tálba dobta, a méhlepénnyel és a használt műszerekkel együtt. Láttam, ahogy a baba mozog a tálban. Megkérdeztem egy másik nővért, aki azt mondta, hogy ez csak ​„reflex​”.

Hosszú ideje vagyok nővér, és sok halált láttam már – autóbalesetben megcsonkított embereket, lőtt sebeket, sokmindent. Láttam mindenféle sebészeti beavatkozást. De szakmai éveim alatt még soha nem voltam szemtanúja ilyesminek.

A nő látni akarta a babáját, ezért megtisztították, betakarták egy takaróba, és átadták neki. A nő végig sírt, és azt mondogatta: ​​„Annyira sajnálom, kérlek, bocsáss meg!​”. Én is sírtam. Nem bírtam elviselni. Annak a kisfiúnak volt a legtökéletesebb angyali arca, amit valaha is láttam.

Aznap még két ilyen beavatkozásnál voltam jelen a szobában, de nagyon sokkolt a dolog. Próbáltam úgy tenni, mintha valahol máshol lennék, hogy ne gondoljak arra, ami történik. Alig vártam, hogy kijussak onnan. Miután aznap elmentem, soha többé nem tértem vissza. Ez utóbbi két beavatkozás egyébként egészséges anyák egészséges babáival történt.

Nagyon nagy hatással volt rám, amit láttam. Hosszú ideig, néha még most is rémálmaim vannak arról, amit aznap a klinikán láttam.

Ezért írtam tavaly júliusban levelet Tony Hall daytoni képviselőnek a törvényjavaslat támogatása érdekében, amelyben elmondtam, amit láttam. És ez vezetett oda, hogy megkértek, mondjam el másoknak is, amit láttam, ahogy ma is teszem.

[…]

Elnök úr, ezeknek az embereknek, akik azt mondják, hogy nem láttam, amit láttam… bárcsak igazuk lenne. Bárcsak ne láttam volna. De láttam, és soha nem fogom tudni elfelejteni. Az a kisfiú csak néhány centiméterre, néhány másodpercre volt attól, hogy teljesen megszülessen, amikor megölték. ​Amit láttam, hogy azzal a kisfiúval és a többi babával tettek, nem szabadna megengedni ebben az országban. 
 
Köszönöm.