Dr. Catherine Wheeler vagyok. Egykori abortőr. ​Bár abortuszokat végeztem, ez nem az, ami meghatározza az életemet, legalábbis már nem, és nem vagyok rá büszke. Elmesélem a történetemet, mert az emberek nem tudják, mi az abortusz, vagy nem gondolkodtak el még rajta. Nem azért vagyok itt, hogy bárkit is elítéljek, nincsenek köveim, amiket dobálhatnék. De az igazság szabaddá teszi az embereket, és az igazság tanúi életeket mentenek. Az amerikaiaknak fogalmuk sincs róla, pedig ​megérdemlik, hogy tudják, joguk van tudni, ​mi az abortusz, és mi történik annak során.

Az Utah-i Egyetemen képeztek ki második trimeszteri abortuszok elvégzésére. Az első emlékem egy ilyen beszélgetésről valójában a rezidensi képzésem idejéből származik. És volt ott egy genetikai szindrómákkal és magas kockázatú szülésekkel foglalkozó központ. Akkoriban még lehetett választani, nem kellett elvégezni ezeket a beavatkozásokat, ma már ezt opt-outnak hívják. Ez azt jelenti, hogy akkoriban volt választási lehetőséged, ma viszont a feletteseidhez kell fordulnod, és közölnöd velük, hogy kifogásod van, ami teljesen megváltoztathatja a karriered és a képzésed pályáját. 

De visszagondolva – és ezt nagyon érdekesnek találom – mindig a két ​páciensünkről beszéltünk, és arról, hogyan próbáljuk megmenteni mindkettőjük életét, és a lehető legjobban javítani​ az egészségi állapotukat. De érdekes módon ezekben a helyzetekben nem esett szó a babáról. Minden az anya kívánságáról szólt. A narratíva pedig a következő volt: a nőknek joguk van választani, ezek nagyon nehéz, bonyolult helyzetek, és joguk van választani, nem nekünk kell ítélkeznünk. Mi ezt kínáljuk, ​biztosítjuk a képzést, és így lehet segíteni a nőknek, ha törődünk velük, ez az egyik dolog, amit teszünk. És én nagyon is törődtem a nőkkel. Így többnyire a női rezidensek vállalták ezeket a szerepeket.
 
Szóval, kiképeztek második trimeszterbeli abortuszok elvégzésére. ​Mivel nem ​szívesen végzem ezeket a beavatkozásokat, amikor saját rendelőt nyitottam, úgy döntöttem, hogy nem akarom ismertté tenni, hogy végzek ilyeneket, de ha a saját pácienseim jönnek hozzám, akkor beleegyezek az elvégezésükbe, tudva, hogy mennyire nehéz abortuszklinikára menni.

Pár évig folytattam ezt, majd úgy döntöttem, hogy nem akarom tovább csinálni. De nem sokkal később bejött egy 16 éves fiatal nő az édesanyjával, teljesen összetörve: „Dr. Wheeler, orvos akarok lenni, mint ön, és terhes vagyok. ​Ha megtartom a babát, nem lehet olyan életem, amilyet akarok.” Sírt. Azt mondtam neki: „Már nem végzek ilyesmiket.” „Kérem, Dr. Wheeler.” Úgyhogy először végeztem el egy első trimeszteri abortuszt.

Nem tudom megmondani, hogy aznap valami másképpen történt-e. Bementem a szobába, ő aludt. Nagyon élénken emlékszem, hogy elkezdtem az abortuszt, és mintha az egész szoba elsötétült volna. Körülnéztem, és senki másnak nem volt olyan élménye, mint nekem. Tudatában voltam ennek a sötét, gonosz jelenlétnek – ha láttátok a Neferious című filmet, ha még nem láttátok, akkor nézzétek meg –, nem tudom, hogyan mondhatnám másképp. Akkoriban nem voltam vallásos ember, de tudtam, hogy ez összefüggésben van azzal, amit teszek. Amit tettem, az puszta gonoszság volt, és én magam kezdtem el. Szóval ott ültem, a szívem vadul dobogott, és csak azt mondtam: „Van egy választásom, most én vagyok az, akinek választania kell: folytatom, vagy abbahagyom, és kockáztatom az életét?” És abban a pillanatban úgy döntöttem, hogy befejezem az abortuszt. A páciens fizikailag jól volt, a másik páciensem pedig meghalt. ​Ekkor azt mondtam magamban, hogy soha többé nem csinálok ilyet. És azt gondoltam: ki fogja megérteni, amit én átéltem? Szóval soha nem mondtam el senkinek.

Körülbelül 15 évvel később történt egy sor esemény. Az egyik az volt, hogy kezdtük felismerni, hogy a korai vetélésen átesett nők szenvednek, amikor nem gyászolják egy valódi emberi lény elvesztését. És akkor eszembe jutott, hogy rezidensként két vetélésem volt, és soha nem is gondoltam a babákra, mert ha abortuszokat végez az ember, ​akkor nem tekinti azokat a kisbabákat valódi emberi lényeknek. Így, amikor először gyászoltam két gyermekem elvesztését, eszembe jutott, hogy azok a babák, akik életét abortusz során elvettem ​– ez volt az első alkalom, hogy 15 év alatt eszembe jutottak –, valójában emberek voltak, és hogy én valójában gyilkos vagyok, és sok embert öltem meg,​ mármint, kicsoda tett ilyet?

A második dolog, ami történt, az volt, hogy hallottam, hívtak valakit megnézni egy abotuszt, aki nem orvos. ​És ha el tudjátok képzelni, az embereknek fogalmuk sincs arról, mi is az az abortusz. Úgy gondolom, hogy az emberek azt hiszik: valaki terhes, bemegy egy fekete dobozba, aztán valami történik, és kijön onnan nem terhesen, ​és mintha mi sem történt volna. Habár ezeknek a nőknek az élete örökre megváltozott, függetlenül attól, hogy akkoriban felismerték-e ezt, vagy megbánták-e vagy nem, az a baba létezett. Ez a nő hetekig otthon feküdt azután, és én azt mondtam magamnak, hogy ez egy normális reakció, ​és hogy tehettem én valaha is ilyesmit? És ez teljesen megváltoztatta az abortuszról alkotott véleményemet. És végül annyira életpárti lettem, hogy elkezdtem erről nyíltan beszélni.

Azért mesélem el a történetemet, mert az emberek nem tudják, pedig tudniuk kell, mi az igazság, másrészt pedig azért, mert az abortusz után is van gyógyulás és megbocsátás, ami lehetővé teszi számunkra, hogy itt álljunk, figyelmeztessük az embereket, ​ és ​támogassuk a nők gyógyulását és továbblépését. Köszönöm.